Fotó: Molnár Gábor portréja

Csak sorba-- sorba,

álljunk be libasorba,

e csatasorba!

Előző cikkemben a kamera helyzetéből, azaz a nézőpontból kiindulva már érintettem a tér érzékeltetésének fontosságát a tájfényképezésben. Ahhoz, hogy egy tájképre ránézve oda tudjuk magunkat képzelni, elengedhetetlen a helyszín tágasságát, vagy éppen szűkösségét is megjeleníteni. Érzékeltetni a teret. Ezt a háromdimenziós kiterjedést a síkbeli ábrázolásra kell leredukálnunk úgy, hogy a térbeliség illúziója megmaradjon. Ezt nem csak a nézőpont helyzetének és a leképező objektív gyújtótávolságának a megválasztásával, hanem a táj adottságainak, és a pillanatnyi időjárási helyzetek távlatot befolyásoló hatásainak – akár együttes – kihasználásával is elérhetjük. Most ezekből a szempontokból tárgyalom a tér megjelenését a képen.

Éppen Misi tanította Marcellát, a lányka sokkal jobban szerette, mint Berindánnét. Misi, ha rosszalkodtak, megszidta, esetleg sarokba állította őket. A fenyítőpálcát csak olyankor használta, ha valaki más is bent volt az osztályban, és elkerülhetetlenné vált. Ám Berindánné mindig úgy bevadult a semmin, hogy naponta forgácsokra vert szét valakin egy-egy „móresbotot". Ez rá nem vonatkozott, ha megmozdulási tilalom lépett érvénybe, még a haja szála sem moccant. Mások kevésbé bírták, tán nem is akarták bírni, tehát megkapták az adagjukat.A tanítás reggeltől estig tartott, ebédszünettel. Olyankor a gyerekek hazamentek, megebédeltek, és egy óra múlva visszamentek későestig.

A ’90-es évek elején Nagygyörgy Sándor elhívott magával fácándürgést fotózni, Hódmezővásárhely környékére. Hiába az addigra besepert számos díj, izgalommal vegyes várakozással néztem az út elé, amit még akkor is vállaltam, őszinte megbecsülésnek érezve, ha esetleg a „nagy művészt” kellett volna „kiszolgálnom”. A nagyoktól mindig lehet tanulni, még akkor is, ha nem mondanak semmit, elég a terepen látni őket. Hát, megláttam…